« Firecracker (2005) Táncos a sötétben (Dancer in the Dark, 2000) »
Drag me to hell/Pokolba taszítva (2009)
Sam Raimi az képregény-blockbuster kitérők után úgy döntött visszatér ahhoz a műfajhoz, amelyhez a legjobban ért, s amelynek hírnevét köszönheti. A Drag me to hell megjelenése után rögtön kritikuskedvenccé vált, pedig az alaptörténet mondhatni nem túl eredeti, tapasztalt olvasók, filmkedvelők pedig rögtön Stephen King Thinner (Sorvadj el) című regényére és annak moziváltozatára asszociálhattak az alapsztori ismeretében. A PG-13-as besorolás láttán én magam már felhagytam minden reménnyel, de Raimi végül megmutatta, hogy az új évezredben is lehet régi vágású, klasszikus eszközökkel dolgozó, viszonylag populáris témát feldolgozó horrorral nagyot alkotni.
A sztori felütése egyszerű: Christine-nek megvan mindene. Jó munkája, szerető barátja, esély egy szép jövőre, illetve előléptetésre. Amikor egy öreg cigányasszony lejárt hitelének meghosszabbítására kéri, Christine szíve szerint segíteni rajta, de a körülmények szerencsétlen alakulása folytán kénytelen elutasítani a kérelmet. Normális esetben pár napnyi lelkiismeretfurdalással megúszta volna dolgot, de munka után az öreg hölgy némi parkolói küzdelmet követően megátkozta hősnőnket, akinek így három napja maradt megmenteni lelkét a rá leselkedő gonosz erőktől.
Sam Raimi, aki sosem szerette a sorozatgyilkosos horrorokat, ismét az okkultizmust, a természetfeletti erőket állítja filmjének középpontjába. A könnyen felismerhető stílusjegyekkel dolgozó rendező mintegy pihenésképpen, relaxáció céljából hozta össze a Drag Me to Hell-t, amelynek munkálataiba mégis nagy elánnal vetette bele magát. Nem csak az évek alatt felgyülemlett ötleteit akarta viszontlátni a vásznon, hanem élvezte a kis költségvetéssel járó kreatív gondolkodást, kedvenc zsáneréhez való visszatérést. A Drag me to Hell igazi szerelemgyerek, amelynek minden percén érződik az a hatalmas munkakedv, ami Raimi-t jellemezte a forgatás alatt.
A filmről nem nehéz úgy értekeznem, hogy objektív objektív maradjak, de szerintem nem sokan fognak ellenkezni akkor, ha kijelentem:régóta vártunk már egy olyan horrora, amely nem másol semmit, nem tartozik egy bizonyos trendhez, egyszerűen csak egyedi és kiváló. Itt nem arra kell gondolni, hogy klisék, a közhelyek kimaradtak a forgatókönyvből, de mindig sikerült valamilyen remek húzással kifordítani, új megvilágításba helyezni azokat. A hangulat egészen elsöprő: a rémisztően hatásos hegedű témák, a profin használt ijesztegetések, a gusztustalanság finom humorrá formálása, az öregasszony váratlan megjelenései, a csak Raimi-ra jellemző elemek feltűnésével(pl. az EVIL DEAD-ből ismerős FPS-es közeledés) erős, vegyes érzületvilágú atmoszférát eredményeznek. A remek tempójú film majd minden percében található egy unikumnak számító momentum, és amikor már azt hinnénk, hogy minden puskaporát ellőtte a forgatókönyv, újabb váratlan meglepetéssel szolgál: elsősorban nem is a cselekmény megy el más irányba, hanem új, groteszk elemekkel bővül a díszes repertoárja a mozinak.
Az olyan apróságokat már szinte felesleges is megemlíteni, hogy a fény-árnyék megoldások ügyesek, a helyszínek markánsak, valamint Raimi egy szimpla házból is olyan rémisztő dolgokat tud kicsiholni, amit legutóbb talán Wes Craven tudott a Rémálom az Elm utcában c. klasszikusában összehozni. Elkerülöm az igazán mély elemzést, bár a sztoriról is több réteget lehetne lehántani, mint elsőre gondolnánk. A lényeg szerintem az a leírhatatlan feeling, amelyet csak hivatásszerűen írók tudnak nagy nehezen körülírni. Valami olyan született, amely irányt mutathat a horrorfilmeseknek, amikor fontosabb lesz saját stílusukat belemixelni egy alkotásba, mintsem mereven ragaszkodni a már bevált, de hatásos eszközökhöz.
A Drag me to Hell úgy populáris, hogy az underground horrorok, a francia újhullám kedvelői ugyanúgy élvezhetik, mint azok, akik a régi olasz giallokra esküsznek, vagy azok, akik élnek halnak a manapság jellemző sablonos tinigyilkolós darabokért. A Drag me to hell úgy paródia, hogy közben véresen komoly. A Drag me to hell úgy amerikai, hogy az abszolút nem lesz az a tény zavaró a legkeményvonalasabb Hollywood-utálóknak sem. A Drag me to Hell ráadásul úgy sablonos, hogy eredeti. Raimi filmje más direktálásában talán csak egy lenne az év közepes horrorjai között, de hála neki, egészen pontosan elképesztő stílus-és arányérzékének, valamint atmoszférateremtésének a Drag me to hell (számomra legalábbis) instant klasszikus, és egyike az év legjobbjainak. Sőt, eddig az egyetlen 2009-es film, amit gondolkodás nélkül maximális pontszámmal honorálok.
Címkék: 10pontos, horror, klasszikus,
A(z) "Drag me to hell/Pokolba taszítva (2009)" bejegyzéshez eddig 10 komment érkezett (RSS)
Ne felejts el hozzászólni!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.