« Konténer Filmklub 1. - Eskalofrío (Rettegés, 2008) Nagy erővel nagy hatalom jár, hallod, Vanderbilt? »
A fehér szalag (Das weisse Band, 2009)
Az észak-német Eichwaldban járunk az első világháborút megelőző ’13-as évben. Egyenletes tempóban változnak az évszakok. A falu életében apró, fokozatos törések keletkeznek. Először az orvos lova bukik fel egy útjába feszített drótban. Ezt lassan, de biztosan hátborzongató események követik. Nem végletesen brutálisak, ám elég kegyetlenek ahhoz, hogy észrevétlenül megmérgezzék a falu életét. A helyi szellem egyik jellemző tulajdonsága a jótékony, gyáva feledés, a halmozódó rémtettek is erre a sorsra jutnak, egy-egy újabb szörnyűségnél elevenítik csak fel őket, viszont a kollektívan és egyénileg elfojtott indulatok részeként feszültséget teremtenek. A lakosság és a néző körül. Az erőszaknak ezen kitöréseire fűzi fel ravaszul Michael Haneke a feszültséget, ami filmbéli szinten Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolásakor és a záró korálénekléskor enyhülhet, vagy inkább sorvadhat egy másik szomorú, ijesztő dologba, de a néző sem részesülhet katarzisban, a feszültség az utolsó kocka lepergésével is megmarad.
Feszültség pedig akad bőven, a „rossz nevelés”, a katonás, tekintélyelvű porosz mentalitás eredményeként. El –és összezárt agrárkörnyezetben robbanási lehetőség is kevesebb. A gyerekek (az alcím: egy német gyerektörténet) lehajtott fejjel, a nők összeszorított foggal tűrik a családfő, uruk és parancsolójuk látszólag erkölcsi épülésre szolgáló, valójában szadista leckéztetéseit. Ami valójában egy előző generációs rossz nevelés logikus következménye. A felnövő gyerekcsapat is sokkal inkább (még) rettegésbe, vagy (már) hideg és agresszív közönybe fúló élőhalottak gyülekezete, mint normális gyerekek közössége. Ők a jövő reménységei.
És milyen jövő ez? Már az első világháborút lezáró békeszerződések magukban hordozták a második világháborút. A fehér szalag kapcsán gyakran előkerül a nemzetiszocializmus fogalma. Valóban, az apjuknak vakon engedelmeskedő, gyakorlatilag szabad akaratuktól megfosztott, akarva- akaratlanul is befolyásolható (gondoljunk Martin film eleji hídsétájára…), érzelmi kitöréskor pedig erőszakoskodó (…és a furulyás incidensre), csoportba verődő gyerekek nem viselkedhetnének máshogy a Hitlerjugendben sem, legfeljebb az állandó nyomáshoz némi lelkesedés társulna, meg valami homályos ideológia, amit talán meg sem értenek. További párhuzamok is kínálkoznak: a grófnő olasz kapcsolatai, a tanító tehetetlensége, és a címbeli fehér szalag is. Ezt a lelkész köti büntetésül fia és lánya karjára, hogy a tisztaságra emlékeztesse őket, a falusi közösséget pedig a gyerekek szörnyű bűnére (egyszer elcsavarogtak). Ez, és Martin beállítása a film plakátján, valóban kísértetiesen emlékeztet a zsidóság Harmadik Birodalom – beli helyzetére.
Michael Haneke azonban nagyon okos rendező. Eddig sem arról volt híres, hogy a nézők szájába rágta volna filmjei üzenetét, sőt, támpontokat sem igazán adott nekik. A fehér szalag kapcsán is leszögezte, hogy, habár a nácizmus - kapcsolat helytálló, nem egy konkrét jelenségről írta a forgatókönyvet. Saját szavaival: „túl egyszerű lenne erre a meghatározott jelenségre redukálni a filmet. A filmben látható viselkedésminta minden országra és korra érvényes. Hiba lenne csak Németországot és a német nemzetiszocializmust látni a filmben. Németországot a német közönség lássa meg benne, és ugyanígy, az amerikaiak meg Amerikát.” (A.V.Club, 2009. dec. 30.)
Ennek tükrében A fehér szalag azt sugallja, bárkiből, bármikor kitörhet az erőszak, ez az emberi természet része, ami álszent, rossz neveléssel és példával könnyen előhozható, még egy viszonylag ártatlan teremtményből is. A végkifejlet, amit nem írok le, ezt erősíti meg. Természetesen fenti elgondolásom a nácizmusról sem állja meg önmagában a helyét, viszont jó példa a film intellektuális utóélményeire. Feltevések, ötletek, asszociációk egész sorát indíthatja el a nézőben, viszont az ezt megelőző két és fél óra embert próbáló. Valószínűleg Haneke célja a feszültség elviselhetetlenné nyújtása volt, ez sikerült is neki, a film utolsó tíz percében már-már fizikai rosszullét környékezett a sűrűsödő feszültségtől, ami, hiába vártam, nem robbant ki. Haneke a film zárójelenetének a korált éneklő gyerekkórust választotta, – az idézett interjúban elárulja, szereti a korálokat, és a filmre is egy protestáns kórus képe inspirálta tíz évvel ezelőtt- de az előzmények tükrében ez inkább ironikusan, mint megnyugtatóan hat a néző szétcincált idegeire. A feszültségkeltés mesteri, abból ered, amit nem látunk, talán neve sincs, de valóban, ahogy Haneke is mondta, mindenhol ott van, még a közönség soraiban is.
Az elbeszélő szerkezet is bizonytalan. Narrátorunk, a falusi tanító igazi antihős. Noha érzékenyebb a falut irányító báró – orvos – lelkész hármasnál, a gyerekek barátja elképzeléstől is távol áll. Érzékeli ugyan, hogy valami elromlott, de hogy pontosan mi, azt –gyávaságból vagy tehetetlenségből- nem tudja, nem akarja, vagy nem meri feltárni. Ezt a bizonytalanságot már a film elején megosztja velünk: ő nem mindentudó elbeszélő, nem tudja az eseménysorozatot teljes egészében és valójában rekonstruálni, saját magán és szaggatott benyomásain, élményein sem léphet túl. A közönség pedig csak rá, a nem túl megbízható vezetőre támaszkodhat. Vak vezet világtalant a balladai homályban, és a filmbeli Isten, maga Haneke, ugyanolyan szenvtelenül szemléli ezt, mint korábbi filmjeiben. Rendezői jelenléte tudatos, egyszersmind távolságteremtő is. Egyébként fekete-fehér képei is ezt a célt szolgálják. Pont, mint amikor megtalálunk egy-egy régi fényképet dédszüleinkről, és az arcok ijesztő kétértelműségbe merevednek, ismeretlen tudásról árulkodnak. A fényképezőgépet (kamerát) nevetik ki, amiért egy mozzanatban akarja visszaadni őket, vagy csak a halál ténye tréfálja meg az utólagos szemlélőt? Haneke bábuinak vannak titkai, és már gyerekkoruktól beléjük nevelték a halált, nem csoda, ha a tipikus falusi arcokon alattomos többlettudást látunk, és azt képzeljük, ez a tudás a rémtettekre is kihat, mindenki tud mindent, egy egész falu fogott össze a néző ellen, soha nem szedjük ki belőlük a titkot. Ráadásul Hanekénél még fénykép a táj is, a hullámzó búzamezők és, ahogy a narrátor meg is jegyzi, a vakító hó, mintha együttműködnének ezzel a bűnös közösséggel a titok elrejtésében.
A szakmai közönség partner volt a(z ismeretlen) kód megfejtésében idén Cannes-ban, és akárhogy nézzük is, az Arany Pálma (és a FIPRESCI – díj) jelent valamit, még ha Isabelle Huppert adja is át, ellentétben a legjobb külföldi Oscarral, amit, ha a sors valóban rendelkezik némi iróniával, Michael Haneke vehet át idén.
Címkék: 10pontos, arany pálma, haneke,
A(z) "A fehér szalag (Das weisse Band, 2009)" bejegyzéshez eddig 8 komment érkezett (RSS)
Ne felejts el hozzászólni!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.