« A filmposzter márpedig igenis műalkotás! Mindig csak az az Oscar... »
Stalker (1979)
Tulajdonképpen miről is szól az egész életünk? Félretéve a mai fogyasztói kultúránk által predesztinált pénzhajhászatot, ami sokakat - szerencsére - egyáltalán nem érdekel, mi is az, amit tényleg mindenki keres a maga életében? Nagyon banálisan hangozhat ez az egész, de a boldogságot, a valamiben való hitet. Stalkerünk ezt a Zónában találta meg.
Nem otthon a feleségével és a gyermekével, ahogy az normális lenne; neki bevallottan mindenhol egy börtön az élet, egyedül a Zóna tudja neki megadni az otthon érzését, mindennél jobban tiszteli, de egyben borzalmasan fél is az erejétől - de legalábbis az általa elképzelt erejétől (erre még visszatérek).
“It is so quiet out here, it is the quietest place in the world.”
A megérkezéskor azt mondja aktuális útitársainak, a Professzornak és az Írónak, hogy itthon vagyunk - a forgatókönyv tehát ezt teljesen egyértelművé teszi, de ha ez még nem is lenne elég, Tarkovszkij egy nagyon érdekes dolgot is elsüt ebben a filmben: váltogatja a fekete-fehéret (vagy inkább szépiát) és az 1979-ben már rég teljesen normálisnak számító színes képet. A kezdetekben fekete-fehérben követjük az eseményeket (nagyon intenzív fény-árnyék hatások mellett), majd a Zónába érkezéskor hirtelen jön a váltás, ahogy úgymond hazaér; eléggé direkt, de egyben nagyon finom szemléltető eszköz. Gyakorlatilag keretbe foglalja ez a megoldás a filmet, a hazatérés után ismét visszatér a megszokott szürkeség - mindkét értelmében, ez a szép a dologban -, amúgy egy nagyon rövid álomjelenetet leszámítva a Zónában tartózkodás alatt végig teljes pompájában és félelmetességében csodálhatjuk a Zónát a maga kisebb anomáliáival.
"The Zone wants to be respected. Otherwise it will punish.“
De vajon tényleg annyira misztikus és félelmetes ez a képződmény, aminek létrejöttéről túl sok fogalma igazából senkinek sincs? A boldogság keresésénél igazából a hit kérdése egy sokkal fontosabb téma a filmben, különösen ezzel a 3 embertípussal, akik hozzáállása a témához egészen más, és beszélgetéseik, amiből nincs hiány, a legtöbbször filozofikus magasságokban szárnyalják körül a világszemlélet azon pontjait, amikről a merengésre hajlamos ember el szokott gondolkozni. Az Író szerint a világ kőbe vésett szabályok szerint működik és elviselhetetlenül unalmas, ő maga egy motivációt vesztett, vergődő ember, aki a Szobában látja magának a kiutat - ugyanis a legenda szerint van a Zónában egy szoba, ahol az emberek legbelső kívánságai valósággá válnak; ezt kívánják felkeresni az emberek, őket vezetik el a stalkerek, általában kis, esetenként nagyobb sikerrel.
Igazi, tényleges bizonyíték nincs rá, hogy tényleg ennyire vigyázni kellene ezen a helyen, ennyire meg kellene fontolni minden egyes lépést, a Stalker félelme valahogy nem tűnik megalapozottnak, egyáltalán nem kizárható, hogy a történetek nagy része semmi más, csak puszta legenda, mítosz; ezt a film teljes egészében nyitva hagyja. Elképzelhető azonban, hogy az egész félelem nem is kifejezetten a Zónára irányul, hanem az egyén önmaga által nem is feltétlenül ismert legbelső vágyaitól kell óvakodni. A Professzor fő félelme mindenesetre biztosan ez, az ő célja a Szobával egészen egyszerűen annyi, hogy felrobbantsa azt - véleménye szerint boldogságot nem hoz senkinek (a Stalker tanítója, Porcupine egyszer a Zónából gazdagon tért haza, majd 1 hétre rá felakasztotta magát), ellenben a rossz kezekbe kerülve hatalmas kárt tehet. A Professzor számára tehát veszélyt, az Író számára egy lehetőséget, amiből végül kiábrándul, a Stalker számára pedig a boldogságot, önbecsülést nyújtja, ezért is ragaszkodik hozzá ennyire. Valamint pontosan ezért törik meg, amikor ezek az emberek rádöbbentik, hogy a feltétlen hite nem is biztosan építkezett valós alapokra. Egyikük sem lép be a Szobába, a Professzor és az Író mert nem hisznek benne, a Stalker pedig mert túlságosan hisz benne. A néző gondolkodásmódján múlik, milyen ítéletet hoz, nem hozhaztó egyértelmű döntés ebben a kérdésben; egy biztos, a film végén, amikor a Stalker lánya képernyőn van, ismét visszatérnek a színek... nem akarok ezzel semmit implikálni (ó dehogynem), de ez a befejezés is pontosan annyira elgondolkodtató, mint ez az egész csoda.
“How would I know that actually I don't want what I want?
Or that I actually don't want what I don't want?
They are elusive things: the moment we name them, their meaning disappears”
Ezt a filmet a nyilvánvaló zsenialitása mellett azért biztosan nem lenne célszerű szélesebb közönségnek megmutatni - eleve kell egyfajta elhivatottság és filozófiai érdeklődés, hogy valaki 3 órán keresztül a szereplőkkel együtt agyaljon. A színészek az eltérő okokból kétségek közt vergődő embertípusokat kiválóan bemutatják, azonosulni velük tehát egyáltalán nem nehéz dolog - a motivációik érthetőek, cselekedeteik ugyanannyira racionálisak vagy irracionálisak, amennyire az várható; a dialógok kellően keserűek, néha már-már nihilista töltetűek, de mindenképpen továbbgondolásra késztetnek - ha az ember magához vesz a film megtekintéséhez laza 1 liter forralt bort, az azért segít is ebben rendesen.
A fényképezés, a vágások hossza tökéletesen illik a forgatókönyv tempójához, ez az egész jelenség borzasztóan nyugodt, hagy időt a figyelmességre, ahogy a gondolkodásra. Az alagút jelenete alighanem az egyik legnagyobb legenda a filmtörténelemben, a meg-megálló Író, akit a kamera hagy eltávolodni, majd újra visszaközelít rá, be a válla mögé... valami egészen őrülten zseniális.
Egy következő lépés lesz úgy megtekinteni Tarkovszkij csodáját, hogy már olvastam az eredeti művet, ami alapján a forgatókönyv készült, Borisz és Arkagyij Sztrugackij regénye akár egészen más aspektusba helyezheti ezt az egészet. Ezt a filmet egyszerűen elő kell venni időnként, mert ahogy az ember gondolkodása változik, az egész jelentés is azzal párhuzamosan változhat.
Érdekelnének a vélemények a befejezésről, a Zónáról, akármiről.
Címkék: 10pontos, 1979, filozófikus, stalker, tarkovsky, tarkovszkij, zóna,
A(z) "Stalker (1979)" bejegyzéshez eddig 11 komment érkezett (RSS)
Ne felejts el hozzászólni!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.