« Sziget 2011 - Mozgóképes élménybeszámoló Apollo 18 (2011) »
Cut and Run - Inferno in diretta (1985)
Minden idők legfaszább embert kettészaggató effektje már önmagában is postot érdemelne, de többől van itt szó, hiszen Ruggero Deodato ekkor még készített jó filmeket, ami alól a Cut and Run sem kivétel.
A '80-as évekre már annyira átrendeződött a filmes piac, hogy az olasz ipar nem tudott versenyre kelni a növekvő költségvetések által támasztott követelményekkel, és már az sem volt elég, hogy „lepattanóból” néhány Amerikában is ismert arcot szerződtettek egy-egy művükhöz. Ennek egyik eredménye az lett, – az itáliai mozgóképgyártás lassú, de biztos elsorvadása mellett – hogy egyre több filmes próbált szerencsét az Újvilágban, gondoljatok csak a Spencer-hill duóra vagy az Európában sikeres direktorokra, akik nyugaton nem tudták megvetni a lábukat. Lamberto Bava vagy Dario Argento mellett ilyen volt Ruggero Deodato is.
Deodato neve egyet jelent a Cannibal Holocausttal, de a Cut and Runból is látszik, hogy nem egylövetű csávóként illik emlékezni rá. Legnagyobb sikerét követően nem pihent meg, hanem szinte azonnal leforgatta a House on the Edge of the Parkot, ami a Last House on the Left nyomán elterjedt házinváziós filmek egyik kései, és ki kell emelni, hogy kiváló darabja. Főszerepre megnyerte azt a David Hesst is, aki Wes Craven ma már kultikusnak számító alkotásában is főszerepet kapott. A rip-offokra épülő olasz viszonyokat ismerve nem meglepő, hogy a különféle exploitationök, zombifilmek, és Jaws ihletésű művek után is találtak maguknak másolni valót, és ezt a lehetőséget kínálta tálcán a Mad Max illetve az Escape From New York. Kortársainak többségéhez hasonlóan Deodato sem maradhatott adós egy ilyen darabbal, az ő nevéhez a nem éppen emlékezetes Atlantis Interceptors fűződik. Ezután az akkor divatos trópusi kalandfilmek következtek, aminek a Cut and Run egyik igen fényes képviselője. Az eredeti tervekben az szerepelt, hogy Wes Craven fogja rendezni a filmet, aki még terepszemlére is elment a producerekkel, de valami isteni sugallat hatására lepasszolta a lehetőséget Deodatónak. Nem lehetek ezért elég hálás Cravennek, aki máskülönben nagyon nem a szívem csücske (csak szurkálódok, ne is figyeljetek rám). Ha már Ruggero barátunk huppanhatott a rendezői székbe, fogta az egész koncepciót, és a saját képére formálta, amiből egy kommersz akciófilmbe kötözött vérbő, exploitation elemeket sem nélkülöző összetéveszthetetlenül olasz kaland kerekedett ki.
Az Amazonas mentén drogkartellek között belháború tör ki, aminek hatásai átgyűrűznek az Egyesült Államokba is. Azoknak a kis floridai suhancoknak, akik a bódulatba menekülnének a fenenagy szabadságot megelégelve, sajna új dílerek után kell nézniük, hiszen a leszámolásokat a terítők sem úszhatják meg. Egy ilyen vérontás helyszínére Fran, a riportercsaj, illetve operatőre, Mark érkeznek elsőként, és a tetthelyet feltérképezve érdekes fotót találnak a romok között. A kép alapos szemrevételezése nyomán két személyt is felismernek: az egyikük Fran főnökének Tommy nevű fia, aki hónapokkal ezelőtt tűnt el az Amazonas vidékén, a másik arc Brian Horne, az évek óta halottnak hitt zöldsapkás tiszt. Fran persze nem késlekedik, és jó tudósítóhoz méltóan a fotó elkészültének helyszínére utazik Mark társaságában, ahol magától értetődő módon ők is belekeverednek a két rivális banda folyamatos öldöklésébe. Szerencséjükre sikerül rábukkanni Tommyra, aki Ana nevű barátnőjével együtt próbálta meg túlélni a káoszt. Így, négyen vágnak neki a dzsungelnek, hogy kiutat találjanak, de a már önmagában is nehéz feladatot tovább bonyolítja Horne, és egy titokzatos, néma orgyilkos is.
Olaszokra akkoriban jellemző módon Deodatoék – tekintettel a marketingre – a lehetőségeikhez mérten összegereblyéztek néhány b-körökben ismert, de a köztudatból lassan kikopó nevet. Richard Lynch játssza Horne-t, akinél karakteresebb gonosz arc kevés van, és egyiküket sikerült is megnyerni a projecthez, méghozzá Michael Berrymant, akinek erősen hmmmm... karakteres arca uralja a film plakátjait. Ő „alakítja” a néma fejvadászt, és meg kell, hogy mondjam, minden egyes felbukkanása igazi eseményszámba megy. Az angyali Lisa Blount kapta Fran szerepét, akire a pár évvel későbbi Prince of Darkness kapcsán is érdemes emlékezni. A csajok frontját tovább erősíti Valentina Forte is, akiről annyit érdemes tudni, hogy akkoriban a rendező barátnője volt. Egy kisebb mellékszerepben vérbeli pimpként feltűnik még a Vészhelyzet későbbi sztárja, Benton doki alias Erique La Salle, illetve Joe D'Amato pár Emanuelle filmjében szereplő Gabriele Tinti is.
Deodato nemcsak az exploitationös, gore-ban gazdag meséléshez értett rohadtul, hanem a filmjei tempójának felépítéséhez is, amire a Cut and Run kiváló példa. A nagyvárosból érkező kétfős stáb kannibálfilmes motívumokat sem nélkülöző trópusi kalandja a korához képes hihetetlenül sebes, nélkülözi a pillanatnyi üresjáratokat is. Feltétlenül meg kell még említeni a zseniális Claudio Simonetti nevét is a The Goblins nevű bandából, aki számtalan olasz film zenéjét szerezte, és itt is kiváló, jellegzetes munkát végzett. A már többször emlegetett gore ebből a filmből sem hiányozhat, aminek egyébként sajátos története van. A nyugati piacokra szánt verzió úgy lett megcsonkítva, hogy egy mezei akciókalandfilm kerekedett ki belőle, amit én nem láttam, de véleményem szerint, ha kiveszik az aprítást a Cut and Runból, akkor azzal együtt az esszenciáját is elveszíti szegénykém. Mindenesetre az olasz és a távol-keleti piac nem volt ennyire prűd, és oda a teljesen vágatlan változat került ki. Ezt az állapotot olyannyira véglegesnek tekintették, hogy a szaftosabb jeleneteket nem is látták el angol hangsávval. Utóbbi vezetett ahhoz az érdekes fejleményhez, hogy a ma fellelhető „rendezőinek” is nevezett változatok (amit a mélyen tisztelt, sőt csodált Anchor Bay is kiadott) húzósabb részei olaszul szólalnak meg angol helyett. Persze egyáltalán nem zavaró a dolog, sőt még különös ízt is kölcsönöz a filmnek, hiszen amikor olaszra vált a hang, akkor mindenki biztos lehet benne, hogy hamarosan elszabadulnak a testnedvek. És ha már ennyiszer felhoztam, akkor illik elmondanom még, hogy a darabolások – illetve a vérontások helyszínei – frenetikusak lettek, aminek csúcsa kétségkívül a már fentebb körülrajongott emberszéttépés.
Bár nem lett tökéletes a végeredmény (ami leginkább a pénzhiány, az olcsó sztori és az abból adódó marhaságok nyakába varrható), a Cut and Run mégis megérdemli a figyelmet, és azt, hogy ne merüljön feledésbe, hiszen egy nagyszerű rendező utolsó igazán jó műve. Később már csak olyanokra tellett Deodatótól, mint a Body Count (aka Camping del terrore) című tucatslasher David Hess felbukkanásával, illetve a sword and sorcery filmek egyik kései, igen ratykó képviselője, a The Barabarians. Az olasz filmipar halálával hősünk a tévében keresett menedéket, és látszik, hogy nem lenne ellenére egy jelentékenyebb kupacnyi mani, hiszen egy ideje tervezgeti a Cannibal Holocaust 2-t, aminél kevés feleslegesebb projectet lehet elképzelni.
Címkék: 7pontos, akció, claudio simonetti, exploitation, gore, horror, kaland, lisa blount, olasz, ruggero deodato,
A(z) "Cut and Run - Inferno in diretta (1985)" bejegyzéshez még nincsenek kommentek (RSS)
Ne felejts el hozzászólni!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.