« Chillerama (2011) Hugo / A leleményes Hugo (2011) »
Melancholia/Melankólia (2011)
Egy egész bolygónyi depresszió. Szeretettel: a nézőnek.
Lars von Trier napjaink egyik legjelentősebb filmrendezője. Ő saját magát egyszerűen csak a legjobbnak tartja – legalábbis ezt mondta nyilatkozatainak egyikében, s mindezzel nem az a baj, hogy nagyképűnek tűnhet, hanem az, hogy róla soha nem lehet tudni, hogy mikor mond igazat, mikor akar botrányt kelteni vagy csak egyszerűen viccelődni. A dán direktor nem egyszerű eset, leginkább a zseniket az őrültektől elválasztó vékony határon létezik ebben a világban, egyébként meg mostanság mániákus depresszióját filmekkel kezeli: csinált persze ő már sok mindent rendhagyó musical-től kezdve dogma-moziig, most viszont tényleg a betegségétől próbál megszabadulni a mozgóképek által, amiket létrehoz. Két évvel ezelőtt az Antikrisztussal tette próbára az emberek tűrőképességének határait, beszélő rókával, naturalista erőszak-ábrázolással, némileg talán megkérdőjelezhető mondanivalóval (bár a filmet megfejteni és dekódolni úgyis csak maga Trier tudja, amúgy meg, ahogy a róka mondja: ’Chaos reigns’.) Kapott is a filmért sok-sok kritikát, meg elutasító füttyöket. Az Antikrisztus elég brutális sokkot volt képes kiváltani a nézőben, én magam ezzel együtt (vagy éppen ezért?) imádtam, s szerencsére ezzel nem csak én voltam így, kialakult egy népes rajongótábor is az ellenségeskedő, szidalmazó oldal mellett. Két dolgot nem lehetett elvitatni az Antikrisztustól: gyönyörűen volt fényképezve, és pokoli nehéz volt végignézni. Ilyen Trier újabb önterápiás mozija, a Melankólia is, de az őrjöngés helyét a csendes önmarcangolás vette át.
A világ pusztulása
Ha valaki figyelemmel követte Trier munkásságát és életét, az nyilván tisztában volt mindazzal, amit az imént nagyvonalakban felvázoltam; aki pedig nem, annak a rendező mindezt tulajdonképpen elmeséli a film első képsoraiban. A szuperlassításban látható jelenetek inkább tekinthetőek mozgó festménynek, mintsem igazi mozgóképnek: de ami még ennél is fontosabb, nem csak azt mesélik el, lövik le, mi vár a nézőre az elkövetkezendő két órában, hanem valahol mélyen Trier lelkivilágáról és érzéseiről is kapunk egy sűrített látlelet-et. Ott meg halál van és pusztulás.
Trier persze kifinomultabb és sokkalta erősebb direktor annál, mint hogy közhelyes képekben adja át lelki univerzumát a mozivászonnak. A Föld, és az élet pusztulását mintegy a(z egyik) főszereplő, a reklámos agytrösztként munkálkodó Justine érdekes fantáziájaként jeleníti meg: a megoldás legalábbis erre utal. A döglődő ló, a golfpályán a gyermekével menekülni próbáló Claire (a másik fő karakter), és az összes többi is igazán szuggesztív szcéna, amelyekkel Trier eladja a világvégét a gyöngyvászonnak. Meg a nézőknek is. Mondhatja nekem Trier, hogy önterápia részeként készíti ezeket a mozikat, de él bennem a gyanú, hogy mindezt úgy képzeli el, hogy a saját depresszióját ránk próbálja ’ átdobni’. Ez a kezdés erre tökéletesen alkalmas, egyben arra sarkallja a nézőt, hogy (mivel már ismeri a történet végét) ne mindig a következő eseményt várja, hanem azt figyelje, miként jut el a sztori a kiindulóponttól a lelombozó befejezésig.
Part One
Justine
Justine férjhez megy. Kiskorában minden nő, sokan még jóval tovább is a fehér lovon megjelenő hercegről, hetedhét országra szóló lakodalomról álmodik… Lehet, hogy Justine is ilyen volt, ez a házasság viszont láthatóan arról szól, hogy megpróbálja kirángatni magát a depresszióból; a kísérlet sikertelen lesz, a kezdetben még idillinek tűnő kép a szemünk láttára hullik darabokra.
A kezdés egyébként meglehetősen rímel a Dogma-filmekre, (amelyeknek egyik ’ feltalálója’ maga Trier volt) mint pl. Thomas Vinterberg Születésnap-ja. Kézikamerás, improvizáltnak tetsző jelenetek követik egymást, s mi nézők látjuk, ahogyan Justine kis menekülő útvonala zsákutcába torkollik. Még a házasság, a lakodalom rituáléja, szentsége sem tudta őt megmenteni a depressziótól, a hagyományos emberi értékek kevésnek bizonyultak számára, mint ahogy az is, hogy ezzel a lépéssel haladhatott volna valamerre az élete.
Pedig minden adott volt. Claire, Justine nővére a férjével együtt pompás ünnepséget rendezett az ifjú párnak, és vidéki kastélyukban az egész (egyébként meglehetősen elbaszott) család összejött, hogy ünnepeljen. A színészek egy igen erős társasága formálja meg a rokonokat: remeklésüknek köszönhetően még erősebbnek tűnnek azok a behatások, amik Justine-t érik. Ráadásul az eddig színészileg nem túl sokra tartott Kirsten Dunst, mint főszereplő semmiben sem marad el olyan nagyságoktól, mint például John Hurt. Lehet, hogy Trier beteg, de rendezni biztosan nem felejtett el.
Part 2
Claire
Második fejezet: a helyszín változatlan, a fókuszpont azonban átkerül a testvérpár másik tagjára, Claire-re. Arra a karakterre, akit Charlotte Gainsbourg formál meg. A színésznőnek, akinek minden bizonnyal horrorisztikus élmény lehetett az Antichrist forgatása, ezúttal egy olyan szereplő bőrébe kellett belebújnia, aki a lehető legnormálisabb átlagember mintapéldánya. De legalábbis a testvéréhez képest nagyon is annak tűnik.
Nem tudni pontosan, mennyi idő telt el az első, illetve a második ’ felvonás’ között. Justine látogatóba érkezik Claire-ékhez. Még pocsékabbul van, mint volt. Claire-nek meg már nem csak vele, illetve betegségével kell megküzdenie, hanem egyre erőteljesebb félelmével is azzal kapcsolatban, hogy a(z előrejelzések, számítások alapján) Föld mellett elhaladó Melankólia nevezetű bolygó végül mégsem kerüli el planétánkat. Ahogy romlik aztán Claire állapota, Justine kedve úgy javul. Előbbi ugyanis meg van elégedve az életével, nagyon is szereti a családját, a gyermekét, addig utóbbi kicsit úgy tekint a közeledő bolygóra, mint egyfajta igazolására annak, hogy nagyon is helyénvaló volt pesszimistának lennie. A szerepek így végül felcserélődnek, a gyengéből lesz az erős, az erősből a gyenge. A világvége alkalmából Justine félig-meddig gyógyultnak tekinthetővé válik: bizonyos szempontból győzött. De abszolút mértékben biztosan nem.
Befejezésként
A Melankólia bolygó persze amellett, hogy a történet szerves része, leginkább szimbóluma a depressziónak. Legalábbis abban a tekintetben, hogy betegséghez csak a világvége mérhető. Elvégre a depressziós emberben egy saját, önbejáratú apokalipszis játszódik le. A kérdés csak az, hogy utána újra tudja-e építeni a maga kis univerzumát. Trier ebben a filmben elpusztította a Földet önterápiája részeként. Vajon a következőben újra is építi? Vagy más utat választ?
Címkék: 8pontos, dráma, lars von trier, világvége,
A(z) "Melancholia/Melankólia (2011)" bejegyzéshez eddig 3 komment érkezett (RSS)
Ne felejts el hozzászólni!
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.
Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.