"filozófikus" címke archívuma
Stalker (1979)
Tulajdonképpen miről is szól az egész életünk? Félretéve a mai fogyasztói kultúránk által predesztinált pénzhajhászatot, ami sokakat - szerencsére - egyáltalán nem érdekel, mi is az, amit tényleg mindenki keres a maga életében? Nagyon banálisan hangozhat ez az egész, de a boldogságot, a valamiben való hitet. Stalkerünk ezt a Zónában találta meg.
Címkék: 10pontos, 1979, filozófikus, stalker, tarkovsky, tarkovszkij, zóna,
Manderlay (2005.)
A Manderlay nem rossz film, de a Dogville nyomába sem léphet, csak olcsó másolatként, mondták a hozzáértők. Én meg elég hülye voltam ahhoz, hogy elhiggyem. Így éveken át abban a tudatban éltem, hogy ez a remekmű nem más, mint újabb tanúsága annak, hogy Lars von Trier nemcsak magánemberként, de alkotóként is válságba került.
Címkék: 9pontos, bryce dallas howard, dán, dogma, filozófikus, lars von trier, színház, willem dafoe,
AniMegálló: Ergo Proxy (2006)
Pusztulás és balsors vált a Föld részévé, mikor eltűnt az
égbolt, nem hagyva maga után mást, csak dermedt csöndet. Az emberiségnek esélye
sem volt a Teremtők mérhetetlen gonoszsága ellen. De már közeleg az ébredés...
hallom, nem... érzem a szívverését. Ki vagyok, ki voltam, mi leszek Én?
Címkék: anime, filozófikus, sci fi,
Mielőtt felkel a nap - Before sunrise
Filmes körökben aligha akad olyan ember, aki ne hallott volna Richard Linklater klasszikusáról, én mondjuk csak most jutottam el odáig, hogy meg is nézzem. Eddig furcsamód csak lányoktól hallottam, hogy emlegetik, ami a film megtekintése után valamelyest érthetővé is vált számomra; ugyannakkor mégsem. Engem is meggyőzött, ha történetében nem is, filmes szempontból mindenképpen. A Kamera által homályosan óta vágyok arra, hogy megnézzek végre egy újabb Linklatert: ezek után már biztosan nem fogom beérni eggyel.
A történet kissé naiv, de bájosan romantikus; mégsem követi el azt a hibát, hogy valami elképzelhetetlenséget fest elénk nyálas zenével: teljesen realisztikus környezet, egyszerű helyzetek, zavartalan andalgás: egy fiú és egy lány találkoznak a vonaton, a fiú Bécsben leszáll, és a lány vele tart. Mire lemegy a nap, szerelem szövődik köztük, de félő, hogy ez csak egy egyéjszakás kaland lesz… természetesen a szebbik fajtából. Séta a városban, rácsodálkozás az apró dolgokra, ismerkedés és rengeteg párbeszéd.
Konkrétan az egész filmet végigcsivitelik, már-már abszurd lendületességgel, de párbeszédük érdekes, nem nyáladzás, hanem anekdotázgatás, kérdezz-felelek, egymás múltjának felfedezése. Gyakran ez hosszú vágatlanokban mutatkozik meg, ahol semmi mást nem láthatunk, mint a két főhőst, ahogy csak beszélgetnek mindenféléről. Az útjuk során belebotlanak a romantikus mesék klisészerű szereplőibe: a jó kocsmáros, a veszekedő pár, a szakadt költő, a színészek, a jósnő; mintha egy realisztikus tündérmesében felbukkannának a különféle meseszereplők (itt akár a Nagy hal-hoz is hasonlíthatnám).
A film zsenialitása tehát egyszerűségében rejlik, kitolja a határt addig, amíg még hihető minden jelenet, mert Linklater mindent a színészekre bízott: Ethan Hawke és Julie Delpy ragyognak, vidám és pozitív dialógusaik végig lekötnek, és egyszerűen megkívántatják velünk ezt a fajta szerelmet: egy napba belezsúfolni egy szerelmi kapcsolat minden pozitívumát: a megismerést, a kiteljesedést, az egymást követő szép pillanatokat pedig nem árnyékolja be semmi: akár egy álom, egy emlék, amely csak a kellemeset őrzi meg.
A párbeszédekben előjön egy kis életfilozófia is, elmélkedés az elmúlásról, halálról, életről, kapcsolatról, szerelemről, vágyról… mindezt olyan környezetben, ami nekünk, magyaroknak sem túl idegen; távol Amerikától, Bécs városában, ahol feltételezhetően sokan voltunk már, legalábbis akik nyugaton élnek. Én is sokszor jártam ott, így felismertem a helyszíneket, igaz, kissé nehezen, mert a film 1995-ös, azóta sok minden változott. De azért jó érzés volt rádöbbenni, hogy voltam ott, ahol ez a két színész, és maga Richard Linklater is.
A film érdekes módon szinte semmilyen díjat nem nyert, egy Berlin ezüstmedvét és két nevezést leszámítva; és mégis van neki egy kultusza, amit meg is értek. Volt egy jelenet, amikor a még ismerkedő főszereplők a lemezboltban kettesben hallgatnak egy lemezt; aki érti a dal szövegét, és figyeli a két szereplőt, láthatja, milyen zseniális az a pillanat. És sok ilyen apró mozzanat van, ami az alapvetően egyszerű sztorit Hollywoodon messze túlmutató magasságokba emeli.
Szóval romantikus lelkületűeknek mindenképpen ajánlom ezt a filmet, mert olyasmi érzésük lesz, mintha egy álmuk valóra vált volna. Kiszakadás a szürke hétköznapokból, egy igazi kaland, leginkább a Casablanca, vagy a Grease háttértörténetéhez hasonlít, csak itt az egész film „arról az éjszakáról” szól. Természetesen minél előbb megnézem a folytatást, noha ez egy olyan film, amelynek nem szívesen látom az elkövetkező szálait, jobb lenne a képzeletre bízni. Igaz, nem mehetek el a tény mellett, hogy állítólag a Before sunset is van ilyen jó. Hamarosan meglátjuk, amint tehetem, be is számolok róla. A Before sunrise meggyőző, klasszikus alkotás, randifilmnek pedig tökéletes, nézzétek csak meg.
Címkék: Bécs, filozófikus, kaland, szerelem,
The Air I Breathe
Manapság nagyon divatosak lettek a bűnözéssel, az alvilággal kapcsolatos filmek. Egyre csak kapjuk a pofánkba az ingadozó színvonalú mozikat tartalmazó műfaj legújabb műveit. Egy évben akár 5-6 jól sikerült darabbal is találkozhatunk a hűs moziteremben, de a legjobbak el sem jutnak odáig. Példaképpen Jieho Lee rendező kínai közmondáson alapuló drámája, amit ha csak felületesen szemlélünk, akkor egy szimpla, több szemszögből bemutatott krimit kapunk, ahol az események szorosan kapcsolódnak egymáshoz. De képesek vagyunk a rétegeket lebontani egymásról, és végülis tényleg meglátjuk benne a film igazi esszenciáját, valamint a kínai közmondás igazsága is értelmet nyer, miszerint az emberi élet négy alap érzelemre épül:a Boldogságra, az Örömre, a Bánatra és a Szeretetre.
A négy érzelemhez persze négy különböző személy tartozik. A boldogságot Forrest Withaker testesíti meg. Ő az átlagember, aki egész életében azért küzdött, azért tanult, hogy boldog legyen, mert mindenhol azt látta, az ivódott bele a tudatalattijába, hogy az ember csak egy vastag pénztárcával és egy sikeres állással lehet boldog, ahhoz pedig mindenképpen a legjobbnak kell lennie. De felnőttkorára szembesülnie kell a ténnyel, amíg ezt a munkát végzi, amíg így él, addig sosem lesz boldog, állhat akárhány számjegyből a havi keresete, az idő lehagyja. Miközben unalmas feladatát végzi, véletlenül lefülel egy tippet, és 50.000 dollárt tesz egy Pillangó nevű lóra (utalás a Pillangó-effektusra, persze az ízeltlábú még jópárszor feltűnik a későbbiekben), majd mikor a ló elbukik, az egész élete vele eggyütt zuhan a földre, most pedig nincs más választása, mint záros határidőn belül visszafizetni a helyi alvilág irányítójának (Andy Garcia) az 50 lepedőt...
Withaker még mindig zseniális, simán megérdemelte A Skócia Utolsó Királyában látott alakításáért az arany szobrocskát. Azok a mély nézések, a kétségbeesettség izzadtásgcseppei és a pillanatnyi boldogság űrjító hatása... Nincs egy hamis pillanata sem, és még a film legkomolyabb menekülős szcénájában is mosolyt tud csalni az arcunkra, hogy aztán beleégesse mind az emlékezetünkbe, mind a retinánkba azt az agyonszűrőzött, gyönyörűen beállított képet.
A következő fejezetben az örömmel találkozhatunk, Branden Fraser személyében (szegény ember már jó ideje nem játszott normális filmben...), mint a férfi, aki másodpercekre előre látja a jövőt, megváltoztatni viszont nem tudja. Azt hinnénk, hogy örül a képességének, hiszen akár tömegbaleseteket, de egy nem várt terhességet is előre lát, de ő csak egy egyszerű bűnöző, képességét is csak a verekedésekben és a meneküléseknél használja, most pedig a nagyfőnök nagyképű unokaöccsét kell kísérgetnie a városban, akinek esti terve egy beszívott kefélésről szól, ám sikerül feldühítenie pár orosz fickót, a srác pedig sorfőrjével eggyütt menekülőre fogja... Hogy aztán mi történik, nem árulom el, de annyit igen, hogy a férfi az örömöt a jövő kiszámíthatatlanságában leli meg, hogy még mindig várnak rá meglepetések és homályos pontok.
Fraser játéka talán a leggyengébb mind a négy főszereplőé közül, egy arccal megy végig az egész epizódon, ami persze megérthető, hiszen nincs miért izgulnia, aggódnia, sem örülnie, egészen az utolsó pillanatig, ami viszont nem tart tovább pár másodpercnél... Később azért még megjelenik, és akkor karaktere mellett a színész is nagyobb teret nyer. Az epizód legjobbja viszont kétségkívül a szoknyavadász unokaöcsi szerepét betöltő Emile Hirsch, akinek mindenki leverne pár pofont, hogy végre észhez térüljön a gyerek, szóval karakterét sikerült élettel megtöltenie, nagyon nagy jövőt jósolok a srácnak, hiszen amellett hogy felkapott, még tehetséges is, nem úgy mint jópár hasonló korú pályatársa.
A harmadik érzelmet, a bánatot, Sarah-Michelle Gellar hozza el a képernyőnkre, mint a fiatal popsztár, aki amellett, hogy sikeres és szép, nem tudja túltenni magát a múltban történt eseményeken, még mindig élénken él benne apja halála, erre betoppan életébe a jövőbe látó férfi, kettejük között pedig egy kapcsolat kezd el kialakulni, ám a kötelező fordulat az ő életükben is eljön, és az idillt tönkreteszi a férfi főnöke, aki azonnal fenyegetőzni kezd...
Gellar játéka nagyszerű, az ő karaktere jeleníti meg a legtöbb érzelmet, sőt, benne található meg az összes, Buffy pedig képes is megjeleníteni ezeket az érzelmeket, maradéktalanul.
Az utolsó emóció a szeretet, ezt pedig Kevin Bacon mutatja ki a nők iránt. Karaktere elmondása szerint már 10 éves kora óta a szeretet tűzte ki élete céljának, az imádott nőt azonban valami mindig elragadta. Egyszer egy autó, másodszor a legjobb barátja, most viszont nem engedi elmenni a nőt. Bacon egy orvos szerepében tetszeleg, és barátja feleségéért küzd, akit egy kígyóharapás mérgezett meg, 24 órán belül pedig a nő meg is hal, hogyha nem találnak egy ugyanolyan vércsoporttal rendelkező donort, márpedig a Julie Delpy által játszott Gina vércsoportja nagyon ritka, alig pár ember rendelkezik vele. Bacon fél napnyi kétségbeesett és reménytelen keresgélés után, a tévében talál rá a megfelelő donorra, mégpedig a fiatal énekesnőre, Tristára...
Bacon jó évet zárt a 2007-es esztendővel, hiszen a Death Sentence fele ilyen jó film sem lenne egy másik színésszel a főszerepben, és játékával itt is elkápráztat. Elhisszük neki, hogy ha ezt a nőt is elveszíti, soha többé nem lesz képes szeretni, és minden kétségbeesett pillanata valósnak hat. Azért meddig el tud jutni egy ember egy jólmenő horrorsorozat első részétől (Bacon a Péntek 13 első részétől kezdve nevezhető sikeres színésznek, Johnny Depp pedig a Rémálom az Elm utcában, szintén első felvonásában kapott először szerepet).
A film felépítése amolyan Ponyvaregény-es stílusú, de több köze nincs egymáshoz a két filmnek, szóval az olyan kritikákat, ahol "olcsó Ponyvaregény-utánzat"nak kiáltják ki a filmet, inkább végig se olvassuk.
A négy történet több ponton is egymásba kapcsolódik, ennek megfelelően a befejezés is amolyan "a kígyó a farkába harap"-féleség, egy szép zenével, és rengeteg összeollózott képsorral, minél nagyobb hatás elérését kívánva tőlünk.
Bármennyire különbözik is stílusilag a négy történet, a látványvilága közel egységes, gondolok itt a szűrők használatára, vagy a digitális kamera gyakori használatára, ami némelyeknél émelyítő lehet, de például a Boldogság szcénában levő menekülés ragyogóra sikerült.
A zenék szintén gyönyörűek és hatásosak. Néhol keményebb, rockos muzsikát hallhatunk, máshol pedig érzelmes, de nem nyálas és nem is hatásvadász dallamok csendülnek fel a háttérben, sokat hozzáadva az egyébként is átlagon felüli hangulathoz...
Nagyon vártam ezt a filmet, és simán megérte a hosszú várakozást, mert egy hatásos, szép, pörgős jelenetkben és kiváló színészi alakításokban gazdag, gyönyörű látványvilágú mozival... mit mozival, ÉLMÉNNYEL lettem gazdagabb.
Azt kell mondjam, boldogok lehetünk, hogy egy ilyen filmet láttunk.
Örülhetünk, hogy még vannak ilyen alkotások. Bánkódhatunk, hogy a film hazai
moziba kerülésének esélye közelebb van a nullához mint a háromhoz. És
szerethettek engem :-)
Címkék: filozófikus, idősíkok, kis költségvetés, több nézőpont,